Szegedi József, Pétervására

LESS NÁNDOR 60

2007. október 13-a hajnali 5:30. Cserépfalu felé robogok autómmal, miközben a slágerrádióban a Száguldás, Porsche, Szerelem című dalt hallgatom.

„Száguldunk, élvezd az iramát,
Sólyomként kéklő hegyeken át,
Zúgva süvít a szél, ...
Érzem szédítő vad mámorát...
Minden suhan, a lomb, az erdő,
Fodros hajad a szélben,
Két szem sugara fent a felhőn,
Táncol kacag a fényben...
Esztelen a rohanás,
Hajrá megtörhet a varázs,
De mindez oly csodás.." (Részletek)

A dal valahogy feltölt energiával, egész napra meghatározza a hangulatomat. A dallam- és szövegfoszlányok, még sokáig ott cikáznak idegpályáimon, agyam, mint egy őrült mozigépész, újra és újra játssza ugyanazt a jelenetet. Mégsem kellemetlen, mert pontosan arról szól, amit a teljesítménytúrázásban annyira szeretek...

Előzmények

Töredelmesen bevallom, 1 héttel ezelőtt még semmit sem tudtam Less Nándorról, s az emlékére kiírt teljesítménytúrákról. Október 6-án, a Gödöllő 60-on, egy nagyon kedves túratársam hívta fel rá a figyelmemet, a búcsú pillanataiban, éppen végszóra. Az internetes kiírás alapján, külföldön rendezett túrának véltem, s átsiklottam rajta. Amint megtudtam viszont, hogy a „saját vadászterületemen rendezik" (Bükk), azonnal lázas izgalomba jöttem, s elkezdtem készülni rá. Megvettem a legújabb térképet, s a vélt helyszínek közül néhányat (szórakozásból) le is jártam, így ismerkedtem a környékkel. Már a bejárás során is akadt egy-két kalandom. Íme egy kis ízelítő, időrendi sorrend nélkül.

Egy réten, ahol a sárga jelzés,haladt egy szürkemarha csorda legelt, pontosan a turista úton. A pásztor, látva tétovázásomat, kiváló terelőkutyái segítségével pillanatok alatt megtisztította az utat. Eközben az egyik bika egészen közelről a kutya felé öklelt szarvával, de az bámulatos ügyességgel, könnyedén kitért előle. Ekkor a bika figyelme, talán pirosba hajló melegítő felsőm hatására, teljes mértékben rám szegeződött, s tekintettel arra, hogy nemrég halottam, hogy egy ilyen szürke marha bika(?), saját pásztorát is megölte (a hír forrása egy napilap), jobbnak láttam visszavonulót fújni.

Később az Ódorvár környékén bolyongva, úgy esett, hogy ne kelljen túl nagyot kerülnöm, dél felől megmásztam a függőleges várfalat. Nekem nagy teljesítménynek tűnt akkor, s kicsit félelmetesnek is, mivel előre pontosan nem lehetett látni mire vállalkozom, de a túra során (ezzel hencegve) két pontőr is felvilágosított, hogy ez nem is olyan rendkívüli dolog. Azért nekem mégis az volt.

A nyomóhegy bejáratánál egy kidőlt fenyőfa előtt megbotlottam, s egy kiálló, lecsonkolt, hegyes gally csúnya zúzódásokat okozott combomon, csupán pár centivel kerülve el a legkényesebb (s legbecsesebb:) szervemet. Mivel minden lépésnél fájdalmat éreztem, s futni egyáltalán nem tudtam, kérdésessé vált, képes leszek e indulni a túrán. Tudtam, hogy komolyabb károsodás nem ért, bár ijesztőnek tűnt a tenyérnyi (terjedő) „hematóma".

Az Ódor-váron egészen véletlenül, egy leendő pontőrbe és társába botlottam. Rövid, de tartalmas beszélgetés után, amiben a teljesítménytúrákról már-már „filozófiai fejtegetésbe" fogtam, az útvonalról érdeklődtem, s kiderült, hogy a túra honlapján részletes leírás található, ami sokat segített a felkészülésben.

A Bükkzsérci út felé haladva megálltam az erdőhöz legközelebb álló hétvégi ház közelében (nem a hivatalos túraútvonalon!) folyóügyemet elintézni, de az istenháta mögötti helyen, ahol életnek semmi nyoma nem volt, tőlem 5 méterre, először morgó hangokra, lettem figyelmes, majd a kerítést szaggatva valahonnan feltámadt két dühös rotweiler. Nem kísérleteztem azzal, hogy megtudjam, van e lyuk a kerítésen, zúzódásomnak fittyet hányva, valószínű, az idei évem legjobb futóteljesítményét sikerült produkálnom.

Felmentem Cserépvárra is, s örömmel tapasztaltam az ott folyó régészeti és restaurációs munkák jeleit. Egy helyütt kutatóárkot ástak, ahol újabb falat is felfedeztek.

Túra

Cserépfaluba érkezésemkor már a parkoló autók száma is sokat sejtetett, de az iskolába belépve megdöbbenésemre- bár a 6 órás tömegrajtot már lekéstem - valóságos „túragyárba" csöppentem, ahová az ajtón át folyamatosan érkezett a nyersanyag. Olajozottan folyt minden művelet, s hamarosan 6:31-kor, már világosban, nekivágtam én is a 61km-es útnak. Egy pillanatra láttam felbukkanni jellegzetes kalapjában az egyik múlt heti túratársamat, de ezen a héten, a sors nem rendelt egymás mellé minket. Később hallottam a pontőröktől, hogy 1200 résztvevő indult a túrán a különféle „számokban". Nem kis vállalkozás és felelősség a rendezőség részéről ennyi ember megelégedésére, ennyi útvonalon, mindent jól teljesíteni. Ahogy én láttam, ez profi módon, ragyogóan sikerült is. S ha beérkezéskor némi várakozásra kényszerültünk is, ennek fényében ez tökéletesen érthetővé válik.

Ami már az Eger Csillag teljesítménytúra óta foglalkoztat engem az a sajtó. Ott a túrát még az önkormányzat is támogatta. Mégis míg pl. az egri „népkerti" 1,5km-es futószámról (amit többen félig sétálva teljesítenek) több cikk is megjelent a sajtóban, előtte és utána is, ezekről, a sokszor nemes célból a jelen esetben tömegeket is megmozgató túrákról néma és süket a sajtó. Vagy ez jó nekünk? Hogy külsősök ne férkőzzenek be a „mozgalomba", csak zárt körben folyjon az egész, nem tudom? Miért nem adunk több embernek lehetőséget rá, hogy megmutassa magát, azáltal, hogy a helyi lapok sportrovatában is elhelyezzük a túrakiírást. Vagy talán az a nézet, hogy vagyunk így is elegen? Manapság amikor a magyar lakosság egészségi állapota a helytelen, mozgásszegény életmód, káros szenvedélyek, stressz, mentális problémák, rossz táplálkozás stb. miatt szinte a legrosszabb egész Európában, nem lehetünk elég sokan. Nem csupán milliárdos egészségügyi beruházásokkal harcolhatunk a betegségek ellen, hanem a megelőzéssel is. A felsorolt problémák nagy részére gyógyírt jelenthet a teljesítménytúrázás, nem beszélve arról, hogy a szegények sportja is lehet, mert viszonylag kis költséggel űzhető. Valaki erre azt mondja, hogy bárki kirándulhat. Anélkül, hogy megmagyaráznám, mindnyájan tudjuk, ez nem ugyanaz.

Haladok felfelé a műúton. Beérem az egyik régi kedves túratársamat, akivel a Bükkfennsík50-et csináltuk végig, vele azóta sem találkoztam. Egy kis kocogásra ingerlem, de társaságban van, így gyalogol tovább. Búcsút intek, s elszaladok. A zúzódásom a Diclac-os kenegetésnek hála tünetmentessé vált. Rengeteg gomba „virít" az erdőben, különösen a fenyvesekben. Vannak közöttük óriásiak is. Sokan fényképezik azokat. Az enyhe ősznek köszönhetően még virágok is nyílnak szép számban. Szinte minden túrámon felfedezek egy két újat. Az idén kezdtem amatőr növény-meghatározással foglakozni,mert utáltam, hogy évek óta csak úgy elfutok mellettük, s a közönséges növényeken kívül (plusz néhányat ismerek „hivatalból") szinte alig ismerem őket. Rövid idő alatt rájöttem, milyen sokféle növény van, s máris annyi kedves ismerőst üdvözölhetek közöttük, ha az erdőket-mezőket járom. Ami a legtöbb embernek egy unalmas, kopár táj, nekem gazdag lelőhely, ismerős élettér. A környékünkön van egy gyönyörű völgy, ami geológiai különlegesség, s botanikailag is érdekes. A 21 millió évvel ezelőtt Pannóniában hullámzó Eggenberg tenger partvidékének túrzásaiból áll. Nagy szenzáció volt, amikor nem túl régen, egy régészeti konferencián bejelentették ezt a felfedezést. A geológiai szelvény a nevét is a településemről kapta. Már régen védetté kellett volna nyilvánítani. Ha itt járok, olyan érzésem van, mintha az otthonomban lennék, ki se léptem volna a lakásom ajtaján.

Továbbhaladva geológiai jelenségek, a kaptárkövek, a Kő-völgy, Felső-szoros szurdokvölgy kápráztatnak el. A szurdokvölgyben nincs kedvem előzni, egy csoport mögé állok be, ahol élénk vita folyik a teljesítményekről, összetartásról. Ezek szerint nem csak én szeretnék jó teljesítményt elérni, másokat is hajt az önmaguk előtti bizonyítás vágya, az erő, a kitartás, a gyorsaság, s az összetartozás összhangjának megteremtése. Némi lelki veszteséget okozva, valahol elhagytam a lépésszámlálómat. Beérem az egyik túratársamat, akivel szinte minden túrán találkozok, s már sokat mentünk együtt, többek között a múlt héten is. Rövid beszélgetés után rohanok tovább. Szeretnék gyorsan beérni, abban reménykedem, hogy a túra végén a célban találkozhatok családom tagjaival, akik először életükben vesznek részt teljesítménytúrán, a 16km-en, s jelenleg talán még csak otthon ébredeznek. A feleségem, a lányom és kedves munkatársam fogja a csapatot alkotni.

Áthaladok a „bikás" mezőn, most a csorda távol, „nem szerencsés ugyan", de jó ha a lábunk elé nézünk. Itt lehagy egy fiatal futó. A hosszútávfutók ahogy a klasszikus film címében is benne van, gyakran magányosak, de nem mindig.

Feltámad bennem a vetélkedés ösztöne, nyomába szegődök. Jobb és fiatalabb nálam. Többször eltűnik a túra során, de a végén mégiscsak egyszerre érünk be. A Hór-völgyben beérem egy másik túratársamat, aki szinte minden jelentős túrán elindul, most is a 60-ason. Irtózatos ütemben képes menni szinte megállás nélkül, pedig már ő sem mai gyerek, akárcsak én. Felhívja a figyelmemet az Ódor-mászásra, de ezt a helyet a héten már lejártam, s régebben is jártam már itt, családi kirándulás keretében.

Azután túlesek a „fekete levesen", s máris a szintúton vagyok. Rohanás le Kék L-en. Előttem Nordic-osok, még nekik sem könnyű. Lentebb jó lenne, és könnyű lenne a kanyart levágni, de valahogy nem visz rá a lélek, csak egy piciny csücsköt nyesek le.

A Hór-völgyben összesodródunk az előző futóval, s túra során gyakran együtt haladunk. Eközben különböző témák bomlanak ki, a legkedvesebb mindkettőnk számára a nyelvtanulás. Ő spanyolban ért már el, jelentős kezdeti sikereket, én pedig az olasszal kacérkodom. Egyelőre alapszinten állok, ami azt jelenti, hogy megvettem a nyelvkönyveket, kazettákat és kész.

A Pazsag-völgy bejáratánál az a kedves, fiatal hölgy fogad egyik pontőrként, akivel valamelyik nap az Ódor-várnál találkoztunk. Érdeklődik, mi a véleményünk a szervezésről. Csípőből értelmeset nem nagyon tudok ugyan mondani, de természetesen dicsérem, különösen a tájat. Talán ebből a beszámolóból kiderül a véleményemről valami. Több próbálkozás után sem fogadja el viszont a teljesítménytúrázók között szokásos tegező viszonyt. Talán 50 évesen ennyire öregnek látszom? Pedig pontosan ez az egyik célom, a mozgás segítségével megőrizni valamit a fiatalságomból. Talán ebből a beszámolóból még az is kiderülhet, hogy a dinamizmus nem jelenti automatikusan a környezettel és a túratársakkal szembeni beszűkültséget. Hiszen ha gyorsabb vagyok, adott időegység alatt nagyobb távolságokat teszek meg, hosszabb túrát tudok biztonságosan vállalni, s több élményben is lesz részem.

A Pazsag-völgy és Pokol-völgy amitől nagyon tartottam, a jó szalagozásnak köszönhetően nem jelentett gondot. Egy helyen bizonytalanodunk csak el, de ott is kiderül, a helyes úton járunk.

A fennsíkra felérve egy kicsit „elfogyok", s talán a hideg miatt, tőlem szokatlan módon, a csupán vésztartaléknak magammal hurcolt élelmiszerkészleteimet kezdem felélni, amitől valóban új erőre kapok. Sajnos az új túra cipőm ami oly jól bizonyított a meredek, köves helyeken, futáskor feltörte a lábamat, de a fűzőt teljesen meglazítva, még tudok vele kocogni.

Három-kőnél egy turista csapatot látva, birka módra, a tömegvonzás törvényeit követve, rossz úton futok le. Szembe jön velem egy srác, s érdeklődik, teljesítménytúrázó vagyok e, a Három-kőröl jövök e, ismerem e az utat? Mindhárom kérdésre igen a válasz, sőt egy általam zöld háromszögnek vélt jelre mutatok, s mindketten futunk a rossz irányba. Pár tíz méter után már tudom, hogy baj van, de a srác addigra jó messze távolodik a helyes irányba, de rossz úton, a Tar-kő felé. Utána kiáltok még, hogy visszafordulok, nyugtázza, de halad tovább, nagyjából a jelzés irányába, így nem lehet baj. Visszatérve egy ismerős futónővel találkozom, aki azon tűnődik, miért jövök abból az irányból. Miután felvilágosítom ostobaságomról, továbbszáguld társával. Tar-kőn megemlítem a pontőrnek, hogy eltévedtem, s igen-igen csodálkozik, hol lehet itt eltévedni. Nekem sikerült!

Imókő után az ösvény mellett elfutva, egy fentről jött kiáltás vezényel vissza a helyes útra.

Az út további része laza, magányos kocogással telik a Bujdosó-kőig, ahol két mézes puszi és egy kedves női mosoly új erőt önt belém, s lerohanok a tárkányi útra.

Egy kis potyázás után (örök hála az emberies viselkedésért) fel a piros kereszten. Itt érem utol alkalmi túratársaimat, akikkel, a Völgyfő-házig sokat bölcselkedünk.

Ódor-vár után sima az út, zökkenők nélkül. Még találkozok egy „régi" túratársammal, akivel, így a túra vége felé természetes módon, a Cserhát 40-es és Bableves csárda emlegetése után jutunk el a főzési témához, jobbnál jobb étkeket vetítve magunk elé. Még most is itt van a számban a különféle különleges palacsinták íze, amiket Ő szokott készíteni. Elszáguldanak mellettünk előző túratársaim, de most nem futok, jól esik egy kicsit sétálni.

A Nyomó-hegyre egy csapat kisgyermek kíséretében érünk fel, akik hősiesen küzdik le az utolsó akadályokat is.

Az ellenőrzőpont után társamnak egy számomra még ismeretlen, ezen a helyen tömegesen előforduló növényt mutatok (Aster linosyris- Aranyfürt(Arany gerebcsin) - száraz gyepeken, novemberig nyíló tetszetős növény, fészkes virágú, nyelves virágok nélkül, végálló ernyőszerű fürtökben, keskeny lándzsás levelek, mézillatú - saját meghatározás a túra után). Ő erre egy jó történetet mesél egy botanika tanárról, akivel együtt túrázott, s akinek hirtelen nem jutott eszébe az egyik növény latin neve, s ettől annyira kétségbe esett, ezzel azután sokat ugratták. Majd véghajrában lefutok a hegyről. Elhaladok a pincék mellett. Később hallok egy történetet. Ezen a túrán az egyik teljesítménytúrázó igen-igen megszomjazva tért be az egyik pincébe. A gazda, egy paraszt bácsi már rendesen kimosta a lopót, s készült haza. Most mi lesz, szólt a srác? A lopó már kimosva, ő pedig szomjan hal. A bácsi felismerve a helyzet komolyságát, így szólt, ki lehet azt a lopót mosni még egyszer is. S így esett, hogy a srác mégis életben maradt. Itt a vége fuss el véle, s futok, mígnem utolérem korábbi társaimat, s élénk beszélgetés mellett érkezünk a célba.

Az iskola aulájába lépve, a fantasztikus filmekben gyakran látott űrkikötő látványa fogad. Mindenféle rendű, rangú, korú, foglalkozású ember nyüzsög itt. Ki időpontért áll sorba, ki a menetidejét próbálja kiszámolni, több-kevesebb sikerrel birkózva meg ezzel a nem mindennapi szellemi feladattal. Ki azon gondolkodik, vajon melyik távon is indult. Ki a kitűzőt, s a „jól megérdemelt" étkezési jegyet veszi át büszkén, ki Less Nándor pólót vásárol, van aki beáll a sor végére, a bablevesben reménykedők klubjába (jó magam is később) sokan beszélgetnek, telefonálnak, buszhoz rohannak.

A bablevesre várakozás nehéz időszakában sűrű poenizálás a mögöttem álló túratársnővel.

A bableves és tea után még gratulálok alkalmi társamnak, neki is sikerült a kb. 9:30 alatt beérnie, majd búcsút intek.

Az aulában még egy kis beszélgetés. Még nem vagyok fáradt, dolgoznak a véremben feldúsult endorfinok. Ahogyan ez a végén szokás, latolgatjuk a következő túrát. Hallom, hogy valaki 2 kisebb gyermekkel kb.8 óra alatt ért be a 47km-en, s amikor elhangzik a számból egy őszintén elismerő félmondat, a gyerekek szemében egy másodpercre büszkeséget látok felcsillanni. S ez így van jól. Hallom a történetet a feleségemtől, aki ma debütált 16km-en, hogy egy pár éves kisgyermek, láthatólag örömteli arccal, többször is elfutott mellettük a túra során. Neki is gratulálok.

Gratulálok a szervezőknek és minden túrázónak!!!

Száguldunk, élvezd az iramát,
Sólyomként kéklő hegyeken át,
Zúgva süvít a szél, ...
Érzem szédítő vad mámorát...
Minden suhan, a lomb, az erdő,
Hajrá megtörhet a varázs,
De mindez oly csodás.."

(Dalszöveg részletek)

2007.10.14

Szegedi József
Pétervására
rajtszám: 60km-es 1648